KRESZ.RO - a román KRESZ, azaz a sofőrvizsgáztatással kapcsolatos problémák, kérdések, megoldások, tippek, trükkök - társlapunk: www.circulatiarutiera.ro

Évek óta folyik a vita a román illetékes szervek között, milyen is legyen a gépjárművezető oktatás, vizsgáztatás, egyáltalán milyen lenne a jó KRESZ.

Ahogy azt a többségi nemzet történelme is igazolja, a román állam csodálatosan szervezetlen, azaz képtelen hatékonyan szervezkedni.

És nem, ez nem egy vád részemről, hanem józan megállapítása annak, ami az első világháború idején a Romániába küldött francia Berthelot tábornok is tapasztalt.

A szervezetlenség a közúti forgalom szabályzására is kiterjed, ezért lehetünk tanúi a rendkívüli gyakorisággal végrehajtott törvénymodosításoknak, melyek eredményeként az, amit ma megtanult a sofőr és megfelelt a vizsgán, az holnap egyenesen bűnözővé teszi...

Persze, itt senki nem veti fel azt a kérdést, miért próbálják törvényekkel pótolni az autópályák hiányát, amelyekre viszont már jócskán 20 éve költik a hatalmas, mondhatni irracionális pénzeket.

Út az nincs, van viszont aberráció elég a hazai KRESZ-ben meg a gépjárművezető képzésben.

Az egyik ilyen “csodálatos” rendelkezés az az, miszerint a motorkerékpár vezetőket kimondottan (és kizárólag) gyakorlópályán, azaz poligonon kell képezni.

Egy pár évvel ezelőtt ez nem így volt, de miért ne rontsanak el valamit, ha már el lehet...

A dolog magyarázata egyszerű: az ország valamelyik sarkában a „ hosszúba” induló vizsgázó 50 kilós hölgy elesett a háta mögött csücsülő 120 kilós rendőrrel.

A megoldás egyszerű volt: az állam működésének zálogát, a drága rendőrt védeni kell, így hát vizsgázzon csak a pokol angyala poligonon, mert ott nem verheti oda a vizsgáztatót.

Persze, az agyukat nem járta meg esetleg szétnézni, hogyan csinálják ezt mások: a vizsgázó egyedül megy, a vizsgáztató kiséri egy, a háta mögött közlekedő járműből, ahonnan rádión ad utasításokat a vizsgázó motorosnak. Persze, az oktatás is hasonlóan megy...

A román eredetiségnek az volt az egyenes következménye, hogy rengeteg motoros baleset történt, hála az emberi adminisztratív hülyeségnek.

Sokan meghaltak, még többen nyomorékok maradtak. Volt viszont egy hatalmas előnye is a dolognak: rengeteg vese, szív, máj és egyéb szerv szabadult fel, hatalmas örömöt szerezve a szervátültetésre váró polgártársaknak...A rendelkezés elérte viszont a célját: egy rendőr sem sebesült meg.

Hogy a dolog még jobb legyen, a legutóbbi rendelkezés, ami az oktatást szabályozza, nemcsak hogy konzerválta a rendszert, hanem a hülyeség új csúcsait célozza meg, mert felemelte a poligonon eltöltött órák számát 20-ról 30-ra...

Szóval jön a csemete, megtanulja a bólyázást (amit oktatóként ki merem jelenteni, ha a diák tud biciklizni és van valami fogalma az autózásról, megtanulja 3-4 óra alatt), 30 órán át hányingerig nyolcasozik, aztán jöhet az abszolut formaságként zajló vizsga, majd ereszd öcsém a 120 lóerős Suzukit egyenesen a fának, oszlopnak, egyéb apróságoknak.

Persze, van úgy, hogy elmotorozik az örök zöldmezőkre és hátrahagy vesét, lábat miegymást, de legtöbbszőr nyomorék marad és szidja a rendszert, ő meg a hozzátartozói.

Az illetékesekkel folytatott beszélgetések során pedig ugyanaz folyik, mint mindig: az illetékes rámutat valamelyik másik illetékesre és a végén mindig a halott a hibás.

Természetesen, nem csak a rendőrségé a hiba, de főleg az övé, mert a dologban csak ők kezdeményezhetnek.

Hogy a többi szerv milyen csodálatos, hadd meséljek el valamit: 2009-ben, egy Brassóban tartott megbeszélésen, feltettem az ARR akkori főnökének egy Craciunoiu-nak nevezett úrnak azt a kérdést, ha már a motoros oktatás csak zárt pályán történik, azaz nem közúton, akkor miért kell mégis a motorkerékpárt forgalomba íratni, műszakiztatni, biztosítani, sőt, iskola motorként a RAR-nál levizsgáztatni, pedig nincs rajta dupla vezérlés, mint egy autón...A válasz kimerítő volt:

- Azért!

Túlmenően az alak parasztságán, arra a kérdésre, hogy miért kell annyi embernek meghalni az úton, pusztán egy pár bunkó tisztviselő a bársonyosszékhez való ragaszkodása miatt, a válasz egyszerű:

- Azért!

Nem hiszem, hogy lenne olyan gyerek, ki ne örvendene egy kerékpárnak. Az a fantasztikus érzés, amit a kerékpáron való száguldás, a szabadság nyers íze, az arcba csapódó szél produkál, egyszerűen leírhatatlan. Miért van hát az, hogy autós korában majdnem minden felnőtt megfeledkezik saját gyerekkoráról és lenézi a drótszamáron közlekedő társát?

A válasz talán az autó státuszszimbolumként való értékelésében rejlik: nézzetek rám, emberek, van nekem autóm, na meg sikerült a sofőrvizsgám is. Tehát gazdag és okos vagyok. Nem számít, ha a verda az apámé (vagy ő vette nekem), talán még 10 év részlet rá, vagy hogy a hetedik nekifutamodásból sikerült a vizsgám, alig 50 pótórával.

Szóval a másik amott, aki egy bringán izzad, az szegényebb, mint én, ezért semmibeveszem, rádudálok még akkor is, ha nem kell, netán ráhúzok, hadd féljen, álljon félre az útról, mert az az autóé. Mit számít az, hogy némely bringa drágább, mint sok rozsdás négykerekű roncs, hogy a bringások között sok az olyan, akinek van autója, jogosítványa, de ésszerűbbnek tartja a környezetet védeni, sportolni, élvezni az életet.

Egyébként sokan nem tudják azt, hogy pl. Hollandiában a biciklit nem csak megbecsülik, hanem egyszerűen furának találják, ha valaki akkor is autózik, ha az nem okvetlen szükséges. És igen, vannak ott olyanok (és nem is kevesen), akiknek a garázsukban egy-két Mercedes vagy Audi dekkol, de ők bringáznak. Mert egészséges, gazdaságos és barátságos. És még egy 40 éves Batavus is ér egy pár száz eurot, mert még most is sokkal jobb, mint egy kínai szemét, ami nálunk mountain-bike-nak hívnak.

Sok sofőr elmegy vakációzni, országokon át vezet és egyszer nem beszélgetett egy, az útszélén gyalogló helybélivel, vagy egy kapuja előtt ülő bácsival. Bringán mindezt megtehette volna, az utazás önmagában is egy élmény lett volna, szép emlékekkel gazdagíthatta volna életét. De nem, jobb órákon át az autópályan tépetni 150-nel, látni a sok betont, na meg a többi hasonló emberkét, aki gubbaszt a négykeréken gördülő konzerves dobozban. Persze, kényelmetlen hajtani egy pár ezer kilométert, de nem kell feltétlen a világvégére menni nyaralni: rengeteg felfedezni való van körülöttünk, sokan nem is tudják, milyen kiváltságosak vagyunk, mert egy ilyen szép országban élhetünk. Persze, nincs itt minden jól, de ezért az emberek a hibások, nem az ország.

Személyszerint imádom az autót, ennyi levezetett év után nem a vele való utazásért, hanem kimondottan azért, mert néha műszakilag jó kihívás megtalálni azt az alapötletet, ami vezérelte a járművet tervező mérnököket. Komplex műszaki kihívás lehet egy jármű, ezért szeretem, de el kell ismerjem, kevés emberi alkotás tett többet a környezet lerombolásáért, a bolygó kiszipolyozásáért.

Ha az egy év alatt megtett kilométereket nézzük, sok embernek nem is kellene igazán az autó. De nem akarunk lemaradni a szomszédunktól (keep up with the Smiths, azaz ne maradj le Kovácséktól), bele akarunk illeszkedni a csordába. Ezek természetes dolgok. Van ebben viszont egy kis probléma: aki a nyájba beilleszkedik, az el kell fogadja a pásztort is. Az meg tévedhet, és a tapasztalat azt mutatja, hogy téved is. Nem ritkán és nem is kicsit. Így hát nem árt egy kicsit néha a saját fejünkkel gondolkozni, mert azt nem csak azért adta nekünk az Isten, hogy legyen amire feltegyük a kalapot.

Ne autózzunk tehát, csak amennyit okvetlenül szükséges. Mindenkinek jobb lesz.

És használjuk minél többet a kerékpárt: nem szégyen, egészséges és barátságos. Még akkor is, ha szép kis városunkban néha a járdán kell közlekedjünk, mert féltjük az életünket némelyik vadmotoros miatt.